SZŰCS ATTILA
PIROS VAKFOLT, 1999

KT_042919

VAKFOLTJAINK

„Vakfolt: más néven szkotóma, a szemünk azon része, ahol a látóideg áthalad a retinán az agy felé. A látóideget is tartalmazó idegsejtek alkotta csővezeték egyfajta „lyukat” alkot a retinán, így a látótér egy részét nem érzékeljük.”
Szóval ezt jelenti a vakfolt. Valami, amit hiába nézünk, mégsem látunk. Azt hiszem, sok ember szereti az életének vakfoltjait, azon dolgokat, amelyeket egyszerűen nem kell észrevenni. Hiszen így ha később bárki felrója neki, miért nem szólt néhány kedves szót, miért nem segített, miért nem lépett közbe, minden további nélkül mondhatja: nem láttam, és nem is láthattam volna, hogy baj van, mert a szemem nem képes erre.
Csaknem százötven éve történt, hogy egy fiatal, mindenre elszánt felfedező nekivágott az Északi-sarkvidéknek. Az volt az álma, hogy északabbra jusson, mint előtte bárki, és a társai figyelmeztető szavai ellenére is csak ment tovább előre a jégmezőkön. Senkit nem lepett meg a hír, mikor az indulása után két hónappal beazonosították a megfagyott holttestét. Az azonban különös volt, hogy tíz nappal a férfi útnak indulása után egy házaspár is nekivágott az útnak, és sikeresen elérték az Északi-sarkot. Az útvonaluk pontosan megegyezett az elhunyt férfiéval, és a kérdésre, hogy nem vették észre a haldokló kalandort, zavarba jöttek. Azt mondták, nem tehettek volna már semmit, és nem akarták saját energiájukat pazarolni, így inkább otthagyták a férfit.
A ’60-as években mindenkit megrázott az eset, amikor a csendes kisvárosban élő jómódú, rokonszenves családapát egy reggel a rendőrség kábítószer fogyasztása, és az azzal való kereskedelem vádjával letartóztatta. A bizonyítékok alapján a férfi több, mint tíz éve foglalkozott ilyen jellegű ügyekkel, a családja azonban minderről semmit sem tudott. A felesége azt állította, olykor valóban történtek különös, gyanús események férje körül, de mivel az nem beszélt, úgy gondolta, bizonyára minden rendben van. A férfit hamarosan szabadon engedték, de egész hátralévő életét a kábítószerek uralták, szenvedélyéből már sosem tudott kijózanodni.
A múlt héten egy régi ismerősöm mesélte, hogy egy csoporttársa otthagyta az egyetemet, mivel az idegösszeroppanás szélére került. A lány nehezen tudta fenntartani az albérletét, mivel szülei is rossz anyagi körülmények között éltek, és nem tudták őt támogatni a pénzügyekben. Az állandó tanulásban, és az emellett rendszeresen végzett diákmunkában kimerült lánynak a végső csapás az volt, mikor barátja is elhagyta. A kérdésemre, mi szerint miért nem segített a lánynak, ismerősöm meglehetősen értetlen arcot vágott. Azt mondta, fogalma sem volt arról, mi történik, és ha tudta volna, akkor sem lett volna köze hozzá. Aztán gyorsan elterelte a témát, és egy perc múlva már a tavaszi cipődivat részleteit magyarázta.
A három történetben látszólag semmi közös sincs. De talán a felfedezőt, a családapát, és az egyetemista lányt is megmenthette volna, ha valakinek-valami csoda folytán- nem működik az a bizonyos vakfoltja.

AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL
AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL