KÖRÖSFŐI KRIESCH ALADÁR
ZÁCH KLÁRA I, 1911

KT_042918

ZÁCH KLÁRA

A visegrádi kert tán a legrejtélyesebb és legcsodásabb Paradicsom, melybe ember lábát teheti. A meseszép, virágos földet poros utak labirintusa szántja, egy bonyolult csomó, melyet udvarnépek járnak, ha mennek dolgukra. A kert legszebb része azonban a közepén van. Ott áll egy kis elefántcsont pavilon, melyben Erzsébet királyné és udvarhölgyei töltötték napjaikat. Nap, mint nap itt ültek, daloltak, beszélgettek a világról és gondolataikról, gyönyörű szép gondolatokról, politikamentesekről, tisztákról. Nem volt gondjuk a világra, uralkodóra. Biztonságban voltak.

– Jaj, királyné, be jó dolgunk van itt, kusza földutak közepén, virágok között, és csak olvasgatunk s gondolkozunk- mondta az egyik udvarhölgy, kezében papirossal.

– Igen, itt jó, mindenektől távol, a kis menedékünkben- válaszolt a királyné, ki középen ült – de ne tudjátok meg, mi ára van biz ennek. Művészi életet élni napjainkban nehéz, az ármány fellege mindenkire rátelepszik, s néha mintha a bokrok mögül minket kémlelnének. Mily jó, hogy nem kell e poros utakat járnunk, bevallom, néha én sem tudom, melyik merre vezet, pedig sokat jártam már őket.

– Igaz- helyeselt egy másik hölgy, miközben fonott- én is félve lépek rájuk, rettegvén, mikor kerülök a templom helyett a palotába, vagy a sírkertbe.

– Én azért most elindulnék- mondotta váratlanul a legszebb, Zách Klára, kezében almával- oly rég voltam templomban, s én később apáca leszek, hát kérlek, úrnőm, hadd menjek most imádkozni az Úrhoz.

– Leányom- válaszolt szelíd mosollyal Erzsébet- én titeket soha nem tartalak vissza, csak vigyázok rátok, esetlenekre. Ezért is építtettem ide e pavilont, mint királynői trónusomat. Ha nem rémisztenek meg a kifürkészhetetlen utak, hát arra menj- mutatott egy irányba, hol messze tán a palota terült el, s merről egy későnyári zivatarfelleg jött.

Klára el is indult. Fiatal volt, lelke tiszta, s jó életet akart élni. Az útra úgy lépett rá, hogy majd egyszer eltalál a templomhoz, ám alig haladott pár lépést, a bokor mögül egy díszes ruhájú fiatal ugrott ki, karon ragadta, s tiltakozást nem tűrve vonta magával az úton.

A többi hölgy riadtan szaladt utána, sikítottak, sírtak, de nem léptek az útra. Csak Erzsébet ült nyugodtan, majd így szólt:

– Lányok, ne lépjetek az útra. Klára akarta ezt, s már nem tehetünk semmit.

– De királyném, a gaz palota felé viszi Klárát, a tiszta Klárát!

– Nem, nem- válaszolt nyugodtan a királyné- arra szerintem csak a szökőkutak vannak, csak beszélgetnek, holnap Klára már újra itt lesz velünk, ne féljetek.

Így nézték végig, ahogyan a fiatalúr szinte már hurcolja a halkan síró Klárát, ki még hátra-hátranézett régi barátaira, majd eltűntek az úton, virágok, s bokrok között, miközben a felhő eltakarta a napot, beborult a világ a kis Klára számára.

És már hiába várták a szüzet másnap, harmadnap, nem lelték őt se a templomban, de még a királyné se a palotában. Ezután egy ideig a hölgyek nem járták az utakat, féltek, csak a királyné maradt nyugodt. S elfelejtették a kis Klárát.

AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL
AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL