ROSKÓ GÁBOR
NÉZZÜK, MI ÚJSÁG A VILÁGBAN, 1989
KT_042917
NÉZZÜK MI ÚJSÁG A VILÁGBAN
– Óh, hát szia- köszöntek az írónak. Az egyik egy tengerészkabátos farkas volt, akinek a kalapja a költőn volt, a másik egy félelmetes, kicsi lángcsóva. Talán az ördög. Mindkettejüknél volt valami. Az író körülnézett. Távol hegyek sorakoztak, eltakarták a napot. Körülötte sötét fák voltak, a sáros út is az erdő mélyébe vezetett. Sámlin ült. Az éjszakát bombák sercegő zuhanása töltötte meg.
– Hol vagyok?- kérdezte az író, és őszülő haját vakargatta.
– Magadban – mondta a farkas tréfásan – én Gábor vagyok.
– Én pedig Roskó –mutatkozott be vala az Ördög, és megkeverte az előtte álló, hatalmas kannában lángoló alkoholt. Zöldes halálgázt bocsátott ki magából.
– Ez érdekes. Az én nevem Roskó Gábor – mondta a művész, és ezen mindhárman elmosolyodtak- itt még nem jártam. Félek is – amint ezt kimondta a lángcsóva megnőtt, lábakat, kezeket növesztett.
– Igen – szólt a tengernagy- eddig még nem jöttél le. Az emberlét útjának felén vagy. Mögötted terül el a jó út. Visszavezethetlek oda. Előre meg igazából visszafele van. Mindenek vége van az erdő mélyén, oda Roskó vihet csak, ha iszol a kannájából. De miért vagy itt?
– Vissza akarok menni- szólt az író- olyan időben akarok élni, ahol a műveltek még kávéházakba jártak, és befogadták, megértették azokat a költőket is, akik a régi korokat szerették. Olyanokat, mint én. A jelen hangos, új, érthetetlen. Jobb szeretnék valamit, ami már meg van írva- észrevette, hogy egy tollat tart a kezében. Az alakok előrenyújtották kezüket. Gábor egy videokazettát, az Ördög, ki egyre csak nőtt, már három lába volt, egy öreg, szakadozott könyvet tartott a kezében, a Bibliát.
– Én visszavihetlek, csak igyál- szólott Roskó, pattogva, mosolyogva- azután végre aludhatsz. Csönd lesz. Ott már minden meg vagyon írva. Végre megpihenhetsz.
A művész nagyon félt, mikor Az Igaz Ördögre nézett. Vissza akart menni, de tudta, hogy nem az a jó út. Rettegett, hova fogja őt vinni, de nem akart arra sem gondolni, hogy visszamegy a jelenbe. Nem jó korba született, ott csak nyomorúság várja.
– Én azonban- szólt kiegyenesedve Gábor – visszakísérhetlek a jó úton. Csak annyit kell tenned, hogy elfogadod a kazettámat. Én is te vagyok, ne félj tőlem. A jelen még nem ért meg, de nem csak neked kell megismerned a világot, hanem a világnak is téged. Roskó könyve már meg van írva, az nem a tiéd, és pontosan tudod, milyen véget rejteget számodra. De te megírhatod a jelent, csakhogy ahhoz nem csak tollra, hanem kazettára is szükséged van. Válaszd az életet! Élj büszkén!
– Én csak vissza akarok menni- sírt büszkén a művész és elindult farkasként visszafele. Az ördög üvöltve verte magát, szalmalánggá zsugorodott.
Roskó Gábor felvette fejét a konyhaasztalról. Feje alatt egy kokain csík feküdt, négy nyoma mellette. A rádió recsegett, a lámpa leoltva. A sütő lángolt, a tűz csak terjedt. Az író felállt a sámliról, és kábultan, hányingerrel küszködve menekült. Mintha a távolban egy bomba robbant volna. Meg kellett menekülnie, élni akart!
