KT_042814

CSALÁD

Arcok… Arcok, melyek mindent elmesélnek. A megsüllyedt fejekre kiül az egész élet. Ha erősen figyelünk, nagyapáink ráncaiban felfedezzük azt a soha véget nem érő filmet, mely a már lehúzott évekből áll össze. Az ajkakat ölelő bőr sejteti a boldog perceket, ám a szemöldökök között összegyűrt lepedőként ékeskedő bőrtömeg már a komor, folyton folyvást tartó rosszallást idézi.

A festményről rám tekintő emberek, mintha csak az enyéim lennének. Az én családom arca még az átlagosnál is kifejezőbb. Szűkszavúak egytől egyig. De kinek is van szüksége szavakra, ha egy pillantással is képesek megmutatni minden gondolatukat?
Középen ül, hagyományokhoz hűen, az én drága nagymamám. Karba tett kézzel, sértődött arccal csücsül, csak úgy, mint egy gyermek, kit épp megbüntettek azzal, hogy nem ehet a vacsora után desszertet. Jobb oldalon családfenntartó édesapám ül, kissé feszélyezve. Régimódi, s nem kedveli az efféle játékszereket. A fáradtság, s bosszankodás ül ki megviselt arcára. Akkoriban igazán nagy problémáink voltak anyagiak terén, legalábbis az aznap reggeli csetepaté közben azt kiáltotta anyámnak: „Választanod kell asszony! Az átkozott kép, vagy kétheti betevő falatunk?” Azt hiszem, könnyű kitalálni, melyiket választotta bal szélen üldögélő édesanyám. Testtartása nőiességet, eleganciát tükröz, bár vállai már hanyagul megereszkedtek az idők során. De az arca… Az a kemény rosszallás, melyet az egész világnak küld; ahogy feddően tekint az univerzumra, mintha az csupán egy rosszalkodó kisfiú lenne. Vele alkot kontrasztot fiatalabb bátyám, ki lenézően, elegánsan fest. Ám csak próbálja fenntartani a látszatot, mint anyánk is ezzel a „nevetséges komédiával”, ahogy apánk fogalmazott. Testvérem mindig is az elme nagymestere volt, bárkivel képes volt elhitetni mindent. S szemében ott csillog az elveszett ifjúság, s a pengő aranytallérok, melyek mind a drága egyetem kasszájába fognak hullni. De a középen álló fiúgyermek más. Ő sokban hasonlít Édesanyánkra, de mindent egyszerűbben lát: gyermeki és tiszta utálattal tekint a világra, mely apránként veszi el tőle a határtalan játék lehetőségét. Két nővérem közül a fiatalabbik, csupán unott közönnyel tekint előre. Már férjes, családos asszony, s neki semmi szüksége nem lett volna erre az egészre. Végül a kép legszélén áll nővérem, úgy tűnik, mintha csupán betuszkolták volna. Családunk elesett báránykája, az örök vénlány, kit immáron képtelenség férjhez adni.

És hogy hol vagyok Én? Ott fekszem anyám mellett, édesdeden szundikálva, a világ bajairól mit sem sejtve. Álomország végtelen rónáit bejárva, kényelmesen, s magam nem zavartatva alszok. Mert akkor még nem gondoltam, hogy mennyi mindent képes elmondani egy arc. De visszanézve megnyugodtam… hiszen halovány mosollyal arcomon vesznek körbe azok a megviselt, felnőtt fejek, kiknek fogalmuk sincs, mennyire szép ez a világ.