SZŰCS ATTILA
PIROS VAKFOLT, 1999
KT_042502
MÖGÖTTEM VAN
Egy gyönyörű, napsütéses tavaszi napon kezdődött. A húgocskám épp a kertben játszott, miközben én az ebédet főztem. A szüleink már nagyon rég meghaltak. Mindössze 7 éves voltam, amikor holtan találtam mindkettőjüket az ágyukban. A vizsgálatok alapján nem lehetett kideríteni, hogy pontosan, miért is állt le a szívverésük. Azóta eltelt 10 év. Ma már boldogan éljük mindennapjainkat, egészen máig, mert ami ma történt, az egy életre bevésődött a tudatomba.
Lefekvéshez készülődtünk, de én különös hangokat hallottam. Befeküdtem az ágyba, és lehunytam a szemem. Ábrándoztam anyáról és apáról, hogy milyen jó lenne, ha újra egy család lehetnénk.
Hirtelen véget vet a képzelgéseimnek egy hatalmas puffanás, amit már megint a konyhából észleltem. Megnézem, hátha Lizi ejtett le valamit, de a konyhában nem találtam senkit. Abban a pillanatban egy sikítást hallottam és megpillantottam a húgomat. Nem tudom mit látott, de az biztos, hogy nem egy pókot, mint a múltkor. Rohant felém, míg nem már majdnem ott volt ahol álltam, de hirtelen, tőlem egy méterrel, összeesett. Odafutottam, hogy el tudjam kapni.
– Lizi minden rendben? Lizi!?
Nem válaszolt. Lefektettem a földre és meghallgattam a szívverését, de az nem dobogott. Nem akartam elhinni. Ordítottam miközben potyogtak a könnyeim és magamhoz szorítottam a testét. Mi történt?
Egyszer csak megjelent mögöttem valami. Éreztem, hogy figyel, és nem jó szándékkal van itt. Felkaptam Lizit, és kirohantam vele a házból. A szemem sarkából valami piros, homályos pacát láttam. Nem tekintettem többet hátra, csak előre. Olyan gyorsan futottam, mint még soha. Egyszer csak a közeli erdőben találtam magam. Körül néztem, nem volt itt senki, és az a különös dolog is eltűnt. Lekuporodtam egy fa mellé. A húgomra néztem és menten elkapott a sírás. Egyedül, magányosan zokogtam a sötét erdőben.
Nagy nehezen úgy döntöttem, hogy keresek egy helyet, itt az erdőben, ahol nyugalomra tehetem a testvéremet. Összeszorult szívvel hagytam ott a sírhelyt, és próbáltam kijutni az erdőből.
Már régóta gyalogolok. Álmos és fáradt vagyok, de egyre csak Lizire, a rémült tekintetére és arra a különös piros dologra gondolok. A lábaim hirtelen megálltak. Éreztem, hogy mögöttem van. Összeszedem minden erőmet és teljesen sebességgel elkezdek futni. Megtorpanok. Két alakot látok. Ahogy közeledek feléjük, kezdenek kirajzolódni a vonásaik. A szüleim állnak ott. De hát ez lehetetlen. Lehet, hogy csak az én képzelgéseim a kimerültségtől.
Hideg van. Mindent hó borít. De hát az előbb még tavasz volt. Aztán megpillantom mögöttük a szakadékot Megint érzékelem azt a bizsergő érzést a hátam mögött. Megpillantom magam előtt a húgom, aki a szüleim között van. Szinte hívogatnak, hogy menjek oda. Annyira hiányoznak, és félek. Feszek egy mély levegőt, és teszek egy lépést a szakadék felé.
