KT_042204

TISZTÍTÓ NAGY VIHAR

Tikkasztó nap; krumplit szed egy öregasszony, ásítozik a béres. A városban a gyárkémény füstje züllöttre és mocskosra festi a fellegeket. Emberek jönnek, mennek, rohannak és sietnek. A hangyaboly rettegve nyüzsgő lakóitól remeg. A félelem kaleidoszkópja hol egy csizmát mutat, hol egy tankot rak ki. A nyár őszbe fordul, az ősz télbe. Piros, vörös, bordó, rozsda – ezer szín fröccsen a tiszta hóra. A legélesebb jég is elolvad tavasszal, s újra nyár lesz. A perzselő nap szántóföldet éget, majd felhő takarja el, és minden fulladozik a fülledtségben. Kiabáló néma szavak… Villám fénye hasítja őket félbe. Négy lovas vágtat – mennydörgést idéz patáik robaja. Port hord és fákat cibál a szél. A szemerkélést hamar zuhogás váltja fel, és az előzőnél mindig erősebb szélroham mér csapást a tájra; mintha a természet dühében sírna. Menekülne a világ fájdalmának veszett labirintusából, de folyton falba ütközik. A gyalázatot akarja letépni magáról, könnyeivel lemosni a vért.
Ne késlekedj! Emberek és állatok, gyermekek és nők pusztulnak majd, míg sikolt a lelked, de te csak tisztíts meg,

Fenséges Vihar!

Síri csend követ majd.
De idővel béke.
Nyugalom.

Áhítat.

Ámen.